Némi Noémi

A téboly kibontani készülő szárnyait,jaj mivel fogjam le?

Tépjem tán addig, míg csont marad és néhány pihe

szálldogál csillagszemeim elé,

melyek még az angyal ragyogását fogadták belé

mára a sivár pusztaság maradt csupán és a belé kiáltott szó

a feketeségen nem hatol át se öröm, se zokszó.

Erőszakkal kényszerítik lelkem hogy kurvuljon el az ördögnek, és neki legyen "jó"

létemnek mi értelme már, ha nem vagyok idevaló?

Mi értelme küzdeni, ha tudom, hogy az éjjel a nekemvaló?

Minek rontsak a fénybe, ha vakít és tépi ki agyam minden rostját, mig csupasz maradok,
csupaszon maradok...

Meg akarok halni, eldobni ezt a hazug létet örökre,
hisz a lét, a harc, mit oly sokan becsülnek tesz igazán tönkre.

És akik vigyorognak?! Vigyorogjanak!

Mikor elém kerülnek, s látják szememben AZT,
már nem vigyorognak...

Hiszen dobogó szívük már öklömbe szorul, számhoz emelem.

Dobogását, lüktetését érzi mindenem.

Beléharapok, mint mérgezett almába,
és vele a méreg is csordul le torkomba,

le egészen rothadt lelkemig.

Valahol egy sikoly szakad fel, örömteli, hazaértem...

Már csak az villan fel, hogy belei a kezemben,
vérében fürdök és élvezem!
Beléphempergőzök, érzem így kell élnem!

Lélek, ember, lehetett akár az is,
de mivel féreg volt csupán:

bevégezni...Ez a katarzis.